Pitralon illatú visszaemlékezés a stokik, fókák és centik világára a volt katonáknak és szlengértelmezés a többieknek.
Fotó: Fortepan/ MHSZ
Azoknak a férfiaknak, akik a 1950-1990-es években voltak fiatalok, biztosan van legalább egy olyan sztorija, ami úgy kezdődik, hogy „A honvédségnél...”. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen életünk (írhatom így, lévén, hogy én is voltam sorkatona) egyik meghatározó időszaka volt az 1949 májusa és 2004 decembere között létező kötelező katonai szolgálat először 3-2- 1, majd háromnegyed vagy fél éve. Amíg azonban mi nettó kiszúrósdiként éltük meg ezeket a hónapokat, valójában több olyan készségünk is magas színvonalra fejlődött, melyekre nem is gondoltunk volna. A sorkatonaság ugyan hadászati szempontból nagyjából a „béka feneke alatt” és az abszolút nulla közötti jelentőséggel bírt, így is sokat kaptunk tőle. Nem hiszik? Járjunk utána, hogy milyen eszközök milyen készségeket is fejlesztettek (jókedvre fel)!
Fóka, motoros fóka: Ne szépítsük, a tesztoszteronban fuldokló fiatal fiúk összezárása automatikusan hozza magával a szívatások csomolungmai magasságának alapvető igényét. Ennek a szabadon választott tevékenységnek pedig szinte szobrot állított a fókacsalád. Először egy kis ismertető anyag a fiatalabb korosztály számára: a pörgő-forgó műszál csoda felmosók előtti időben az emberek egy szürke, téglalap alakú pamutdarabot használtak a folyadékok felitatásának céljára. A laikus háziasszonyok ezt felmosórongyként aposztrofálták, ám a beavatott sorkatonák a mai napig fóka néven emlegetik.
Ennek „motoros” verziója a hetvenes évek végétől az ún. felmosófára terített változat (állva lehetett használni, így annyival gyorsabb volt, mintha motorja lett volna). Azonban eleinte a motoros fóka azt jelentette, hogy egy kopasz (legfeljebb néhány hete bevonult) katona megfogta a fókát, őt pedig a lábánál fogta meg egy másik kopasz, majd így, égbe emelt lábakkal tolta végig a helyiségen. Hogy az összhatás tökéletes legyen, a fókát tartó brummogott is, mint egy kismotor. Ebben az esetben egyértelmű, hogy a férfiak tisztaság iránti vágya fejlődött, melyet a faltól-falig verzió még tovább fokozott. A kopaszok ilyenkor sisakban fókáztak, lehajtott fejjel. Amikor valamelyik falat vagy sarkot elérték, a sisak „jelzett” nekik, így a takarítás esetén a minden részletre kiterjedő gondosság igényét is elsajátították.
Stoki: Ha sorba állítjuk a legnagyobb hatású, honvédségi nevelőeszközöket, akkor ez a négy fémlábból és egy négyzet alakú, műanyag ülőlapból álló szék kerül a lista elejére. A stokin ugyanis a legritkább esetben ültek. Annak célja ugyanis a gyakorlóruházat (nadrág, ing, kiskabát) tökéletes éjszakai tárolása volt.
Egy rendhagyó, fa ülőlappal készült stoki
Az egymásra rétegzett ruháknak pontosan el kellett takarni a stoki felületét (de nem lóghattak le egyik oldalon sem) és a magasságuk egy stokifának nevezett alkalmatosságéval kellett, hogy megegyezzen. A kivitelezés annyira volt egyszerű, hogy a megfelelően sikerült „stokizott ruhának” komoly csereértéke volt. A leszerelők általában komoly juttatásokért adták tovább a kopaszoknak, akik ugyanúgy nem nyúltak hozzá a teljes szolgálati idő alatt. Nem kérdés, hogy ennek hatására minden leszerelő férfi ugyanilyen tökéletes négyzetre hajtja minden ruháját élete végéig... vagy mégsem? :)
Jöhet pár érdekes sztori és rejtély a Balatonról is? Olvasson bele a Tó-retró blog szerzőjének új könyvébe! Minden, amit nem tudott a magyar tengerről, de nem volt kitől megkérdezni. Lebilincselő olvasmány… Részletek, megrendelés
Centi: Az idő folyását és a múlandóság érzését megtestesítő eszköz esetében az a csoda, hogy Dali egyetlen festményén sem jelent meg soha. Ma már nem tudni, hogy kinek az ötlete volt a sima, szabócenti időmérőként való alkalmazása, ám az utolsó 150 nap jelölése (robbant a centi) csak ezzel volt elképzelhető.
A mindennapi levágás természetesen csak az erre a célra, valamilyen hölgytől beszerzett körömollóval történhetett (egyébként a fiúk többnyire körömcsipeszt használtak karomtalanításra). Ha egy öreg (150 napnál kevesebb „letöltendővel” rendelkező) katona kopaszok közelébe került, akkor kötelező volt egy komoly mentális zavarokkal küzdő ápolt idült mosolyával lengetni, csattogtatni a centit, hogy amazoknak biztosan rossz napja legyen. Az élelmesebb gumik (a kopaszoknál régebben szolgáló, de még nem öreg) wc papírt kezdtek tépkedni (250 lap vagyis 250 hátralévő nap), ám ez akkora szentségtörés volt, hogy azonnali fókázás vagy kanalazás járt érte.
Kanálgép: A svájcibicska KGST megfelelője három evőeszközből (kés, villa, kanál) és az ezeket összefogó tartóból állt. Utóbbi rendelkezett sörnyitóval és konzervnyitóval (gyíkhús-nyitó) is. Valójában ezt az eszközt annyi mindenre lehetett használni a fedezékásástól az atomreaktorépítésig, hogy a híres sorozat-ezermester McGyver zokogva könyörgött volna a tervrajzáért.
Egyik funkciója például a már említett fenyítés, a kanalazás volt, amikor a szabvány kanállal éjszaka lilára-vörösre-kékre verték a renitenskedő kopasz hasát, nyolc napon belül gyógyuló fizikai sérüléseket és hetekig tartó fegyelmezettséget okozva. Szinte biztosan a kanálgép tehet arról, hogy a férfiak nagy része soha nem menne ki az utcára egy ügyes, többfunkciós bicska nélkül. Ezt nevezhetnénk a KGST Mekk mester képzésének is.
Leszerelő zászló: Végére értünk a cikknek és a képzeletbeli kötelező sorkatonaságnak is. A nyolcvanas években az utolsó néhány nap már a kötelező leszerelő zászló készítésről szólt. Ez az alkalmatosság egy (szigorúan honvédségi pecsétes) lepedőre festett tartalmakból állt. A megjelenő motívumok minden, a korosztálynak fontos tárgykört felöleltek, így helyet kaptak a vicces, undorító, felemlő és felnőtt tartalmak is.
Mivel a legtöbb katona festeni legfeljebb korongecsettel tudott, így többnyire a laktanya grafikai szkillekkel megáldott tagjai alkották meg a korabeli templomi freskók e 20. századi ükunokáit (nem kevés borban vagy cigiben kapva meg az ellentételezést). Persze ez így nem tűnik oktató jellegűnek a többiek számára, ám ha jobban belegondolunk, akkor nagyon is sokat tanított nekünk. Először is megtudtuk, hogy a jó munkának értéke van (ezt kellett cigiben vagy borban kifejezni) és jó munka csak tökéletes alapanyag használatával készülhet (nem is volt könnyű pecsétes lepedőt kommunizálni a leszerelések körüli időszakban). Ráadásul a leszerelő zászlók szellemisége a fiatalok további életét is végig kísérte a meccseken vagy koncerteken használt zászlók képében.