Ne szépítsük: gyermekkorunk kedvenc KGST-streetfoodja mára inkább desszertnek felelne meg. Leleplezzük az okokat!

Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor

Először is egy tény: hot-dog függő vagyok. Jobban mondva voltam korábban. Mivel gyakran jártam a Blaha Lujza téren, így a nyolcvanas években standard programnak számított a kerülő  a sarkon álló EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) épület irányába. Ugyanis itt, egy üveportálba vágott kör alakú kajütablakon át adták a kedvenc forrókutyámat (angolul hot-dog). Máig érzem a számban az ízét, lett légyen mustáros vagy „kecsapos” (bár akkoriban sokan hívták kecsupnak) verzió. Azután teltek az évek és lassan múlt a virslivel dúsított kifli iránti vonzalom, ugyanis – mint rádöbbentem – a mai, amerikai stílusú, inkább desszertnek tűnő akárminek köze sincs a hot-doghoz. Utána néztem hát, hogy tévesztett annyira irányt a keleti-blokk gasztronómiája, mintha Farkas Bertalan a föld helyett a Marson landolt volna. A cikkben található adatok a korabeli ipari szabványokból és a laboratóriumi vizsgálatok pontos eredményeiből származnak.

            Kezdjük is rögtön az alapoknál, vagyis annál a ropogós, fényes fél óriáskiflinél, amit karóba húztak, csakhogy a virslinek helye, a proletár gyermekének pedig finom uzsonnája legyen. Aki emlékszik rá, az pontosan tudja, hogy a ma kapható, oldalról kettévágott, inkább kalácsszerű alkalmatosság eleve lehetetlenné teszi a régire hajazó ízek reprodukálását. A mai hot-dog kifli(?) egyszerűen (nekem) túl édes és foszlós. Nos az összetevők egybevetése leleplezi a turpisságot. Gyermekkorunkban a kifliben gyakran volt több só, mint az előírt (1,8 g/100 g) hiszen laboratóriumban többnyire 3,4-3,6 grammot mértek. A szénhidrát tartalom 57 % (57/100 g) volt és a hot-dog alagút vaj és tej felhasználásával lett olyan, amilyen. Ha megnézzük a mai, egyenutánfutónál kapható amerikai hot-dog kiflit, akkor azt látjuk, hogy kevesebb a só (1,3 g) és a szénhidrát is, ami 50 g. Hát ez nem indokolja azt, hogy ma inkább nevezném desszertnek ezt a terméket, mint kiflinek. Igen ám, csakhogy a régi péksütemény szénhidrátjából 2,7 volt cukor, míg ma 7,5-nél tartunk, ami majd háromszoros érték. Ráadásul a mai hot-dog alap vízből, étolajból és lisztekből áll. Semmilyen tejtermék nincs benne. De nem ez az egyetlen oka a mai csapnivaló hot-dogoknak. Nézzük a virslit!

Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor

              A magyar nyelvben rengeteg vicc létezik a virslik összetételét illetően, bár éppen a közelmúltban hoztak új szabályokat a rudacska alapanyagait illetően. Ezek után különösen furcsa, hogy a nyolcvanas évek virslije mennyivel jobban emlékeztetett húsárúra, mint manapság! Itt elegendőnek érzem két adat kiemelését a kijelentés alátámasztására: az 1980-ban forgalomban lévő virsli (akkoriban nem volt túl sok féle) 100 grammonként 20,9 g fehérjét és 13,2 g zsírt tartalmazott, ami megközelítette a sertéskaraj összetételét (20,8 és 8,3 g). A mai széles kínálatból kettőt kiválasztva (az egyik újra az utánfutós a másik egy magasan jegyzett márka) a fehérje- 11 g mindkét terméknél, míg a zsírtartalom 20, illetve 24 g. Ez szinte pontosan fordítottja gyermekkorom hot-dog virslijének. Ezt pedig a ketchup sem tudja elfedni. Apropó ketchup...

Jöhet pár érdekes sztori és rejtély a Balatonról is? Olvasson bele a Tó-retró blog szerzőjének új könyvébe! Minden, amit nem tudott a magyar tengerről, de nem volt kitől megkérdezni. Lebilincselő olvasmány… Részletek, megrendelés  

            Ma egy átlagos paradicsom alapú finomító 63 százalékban készül paradicsomsűrítményből, és a kész termék 100 grammja 21 g cukor mellett 1,8 g sót tartalmaz. Gyermekkoromban az 1967-óta gyártott ketchup volt kapható, melynek idevágó értékei 37 g cukor és 3,8 gramm só, ami tetemes különbség, bár mindkét összetevőben szinte egyforma méretű a növekmény, ám nem ez az egyetlen különbség. Akkoriban a készítmény alapja a jól ismert sűrített paradicsom volt, melynek sótartalma 4,5% volt szemben mai paradicsom sűrítmény 0,09 százalékával ez bizony 450-szeres eltérés. Ráadásul akkoriban 12 féle fűszert használtak az ízesítéshez szemben a mai kettővel (babérlevél, szegfűszeg) szemben. Persze nem mindenki szerette a pirosat, így nézzük meg a mustárt is!

            Nos ezen a téren nem lehet a só és cukortartalom mentén feltárni az ízbéli eltérés gyökerét. Ebben az esetben sokkalta prózaibb az ok: az akkori mustár faék egyszerűségű volt a mai szósz mellett. Ma ugyanis így fest az összetétel: víz, ecet, mustármag (18%), cukor, só, fűszerek (kurkuma, koriandermag, szerecsendió, szegfűbors, szegfűszeg, fahéj, fekete bors, kömény), karamellizált cukorszirup, aromák, zöldfűszerek (majoránna, babérlevél). Ebből 1980-ban többnyire csak a víz, az ecet a só és a cukor volt meg, na meg a mustármag, amiben szintén ordító eltérés mutatkozott. Akkoriban ugyanis a tradicionális erdélyi Magyar Mustár nyomán feketemustár-magot használtak. Ne tessenek meglepődni a helyesíráson, ugyanis a fekete jelenesetben nem a mag, hanem a belőle készült mustár színére utal (ahogyan a ma használt fehérmustár-mag is). Ha valaki csak hasonló ízélményre vágyik annak a Dijoni mustárok polcán érdemes turkálni, lévén ezek ma is ilyen magra épülnek.

            Ezek hát a számok nyomán feltárható különbségek, ám ehhez még vegyük hozzá, hogy a nyolcvanas évek magyar gyártási minősége mellett simán előfordulhatott, hogy a szerdai szállítmány nyomokban sem emlékeztetett a hétfőire és virsli, kifli vagy szósz összetétele úgy aránylott egymáshoz, mint a legfinomabb francia habzóbor az ősrettenetfalvi asztali koccintós szikvízzel pimpelt vegyülékéhez. Ráadásul lenne itt még egy dolog. Lehet, hogy akik a nyolcvanas években hot-dogot ettek, azok mára eljutottak a „régen minden jobb volt” időzónájába...?