Cipőre kendácsolható görkori, Tacskó bringa és hazai gördeszka-rettenet. Nekünk sem volt könnyű sportolni kiskorunkban.
Nagyjából február közepén-végén már mindenkinek bőven elege lett a műanyag, kormányozható bob vagy a faszánkó hónapos nyüstöléséből (a mai generációnak mondom, bizony anno volt hónapokig tartó hótakaró Magyarországon) és a 70-80-as években is egyre gyakrabban nézegettünk az erkélyen, pincében vagy bárhol is tárolt guruló eszközök irányába. Ott csillogott (vagy nem csillogott) a csillag, a tacskó vagy bármely más drótszamár, várakoztak a járássegítő eszközök (ahogy ma nevezik őket, bár mi még görkorinak és gördeszkának neveztük őket). Az egyszeri édesítőszermentes (lásd cukros) étrenden növekvő proletárgyermek pedig már szinte érezte a szabad görszáguldás semmihez sem fogható érzését. Mai cikkünkben ezekről az eszközökről emlékezünk meg, nem kevés nosztalgiával nyakon löttyintve. Kezdjük is Csepel büszkeségeivel, a bicajokkal.
A hetvenes évek elején a Duna ölelésében fekvő kerület gépgyárában még komoly tanakodás folyt afelett, hogy a Pannonia motorkerékpárok vagy a gyorsabban, könnyebben és olcsóbban gyártható, de kisebb haszonnal kecsegtető biciklik tartják-e majd a víz felett a meglehetősen gyenge lábakon billegő járműgyártó részleget. A honi motorkerékpárok technikájának fénysebességű elavulása és a velünk orcátlanul konkuráló csehszlovák és kelet-német motorgyárak növekvő népszerűsége azonban segített eldönteni a kérdést. Az új fejlesztési irány a piacképes(ebb) modern(ebb) kerékpárok megalkotása lett. A motoros társadalomnak azóta is kiheverhetetlen döntés nyomán pedig valóban komoly modell dömping és darabszám növekedés vette kezdetét. Ennek folyományaként 1977-ben már 140 ezer drótszamárra került Csepel logó, ami a teljes hazai forgalom (350 ezer db) jelentős részét tette ki a csehszlovák, német és szovjet gyártmányok mellet.
Fotó: Fortepan/ Chuckyeager tumblr
Bár a magyar biciklik nem voltak olcsók, folyamatos hozzáférhetőségük és aránylag jó alkatrész ellátásuk nyomán mégis a legtöbbünknek valamelyik szigeti veszedelem nyomta az ülepét a végtelen tavaszi-nyári délutánokon. Noha néhányan az 1420 forintos, szovjet versenybringákkal villantottak, a legtöbben Csillag-kemping, Tacskó, esetleg Túra, Velence vagy Cyti (esküszöm, hogy így írták) modellt hajtottak. Ezek ára 900 és 2200 forint között volt, a legnagyobb darabszámban eladott „Tacskó” pedig 1860 forintért kellette magát. A másik már említett klasszikus (amit egyébként már 1966-ban bemutattak!), az összecsukható Csillag-kemping 3050-be került. 1984-től került be a kínálatba a csepeli gyártású BMX (bár 1986-ig, a BMX banditák bemutatásáig a kutyának sem kellett), 4350 forintért. Persze nem csak bringázni lehetett ám a hó visszaszorulása után.
Emlékszik még valaki a Cimbora márkanevű görkorcsolyára? Nem? Hát az állítható fém vázas, négykerekü, többnyire piros műbőr szíjjakkal a cipőre erősíthetőre? Arra igen? Hát ezt hívták hivatalosan Cimborának és mellesleg a thüringiai erdőben, az NDK-ban látta meg a napvilágot. Ennek volt köszönhető az elég húzós, 415 forintos ára (a magyar gyártmány – ha volt – fele ennyibe került). A legnagyobb meglepetés azonban az, hogy ez a korcsolyát egy ma is létező és a sísportban világhírű márka, a Germina készítette (a dobozán már akkor is szerepelt a logó és a név).
A korcsolya egyébként annak a folyamatnak köszönhető, melynek során a hetvenes évek elején a Germinához csatoltak néhány különböző sportszergyárat és az így 6000 főre duzzadt vállalat új termékek fejlesztésébe fogott. Így utólag elmondhatjuk, hogy mi is a részeseivé válhattunk máig tartó, kelet-német álomnak...
Ha szeretne további érdekes retró sztorikról és rejtélyekről olvasni, akkor olvasson bele a Tó-retró blog szerzőjének új könyvébe! Minden, amit nem tudott a magyar tengerről, de nem volt kitől megkérdezni. Lebilincselő olvasmány… Részletek, megrendelés
Akiknek még a göriseknél is több bátorságot vagy kevesebb életösztönt - a nem kívánt rész törlendő – adott a sors, azok 1980-tól már gördeszkán is bizonyíthatták emberfeletti képességeiket. Ekkor érkezett meg hozzánk ugyanis az amerikai életmód meghatározó sporteszközének első hulláma. Ezt pedig vehetjük szó szerint is, lévén a skateboardot eredetileg unatkozó, floridai szörfösök találták ki. Egy 1977-es, szélben szegény, de sörben valószínűleg gazdag napon egyikükből feltört a kreatív energia és a deszkájára görkorcsolyákat szerelt. Ahogy mondani szokták: a többi már történelem!
Persze nálunk – mint akkoriban mindent, ami tőlünk nyugatabbra látta meg a napvilágot – gyanakvás és méla utálat keveréke fogadta az ország vezetősége részéről. Az első újságcikkekben így enyhe debilitásnak igyekeztek leírni az új hóbortot, és nem felejtették el hangsúlyozni az évente 27 ezer komolyabb balesetet szenvedő gördeszkás megpróbáltatásait. Persze mindez flaszterre hányt borsónak bizonyult, és olyan hisztéria indult el, hogy érthetetlen, miért nem láttuk deszkázni Vikidál Gyulát vagy Korda Györgyöt. Persze a nagy örömködésnek némi gátat szabott, hogy sokáig szinte hozzáférhetetlenek voltak itthon az ilyen sportszerek, míg a Járműgyártó és -javító Szövetkezet(!?) meg nem könyörült az amerikanizálódni vágyó fiatalokon, és be nem hozott külföldről pár példányt, amit 730 forintért (majd’ egy bicikli áráért) bárki megvehetett. Az áttörés azonban 1981-ben történt, amikor külső pályán beelőzött a hazai műanyagipar.
Nem tudom, hogy csak nálunk volt-e szitokszó a PEMÜ (ez a cucc olyan pemüs) vagyis a Pest megyei Műanyagipari Vállalat neve, de ezegyszer komolyan kitettek magukért! Bár itthon komolyan védték a hódokat (vagy inkább csak drága volt a faipari termelés), 1981-ben nekünk is lett sajátgyártású gördeszkánk. Kicsit vékonyabb volt, kicsit magasabb és csak sötétben, ellenfényben tűnt skateboardnak, de mégis csak volt. Köszönjük neked PEMÜ és magyar műanyagláz! Ez utóbbi azért fontos, mert (bár egy évig vajúdtak a piacra dobással) a famentes boardok igazi dömpingáron, 450 forintért kerültek a Triálok polcaira, rögtön 40 ezer példányban. Ma már kideríthetetlen, hogy a láz lecsengése vagy a PEMÜ gyártmányokkal szerzett rossz tapasztalatok miatt, de a deszkák iránti érdeklődés már két évvel később, 1984-ben beleállt a földbe, és soha nem érte el az amerikai szintet. Persze az otromba magyar gördeszkák képe örökre egy nemzedék emlékezetének része marad!
