A túlsúlytól hason kúszó Daciák és polszkik szerencselovagjai megoldották az áruhiányt az üveghaltól az autóalkatrészig.
Fotó: Fortepan/ Erdei Katalin
Ami az elmúlt évtizedekben a kínai piac, az a nyolcvanas években a hivatalosan KGST, a köznyelvben lengyel piac volt Magyarországon. A kor szülötteinek a mai napig a fülében cseng a „minyimum mádámka” szófutam, ami a folyamatos és kényszeres alkudozás kötelező kiegészítője volt. Legalább annyira, mint az „Álmodj királylány” Homonyik Sándor előadásában vagy az éledező, hazai mulatósipar kezdeti zsengéi, persze szigorúan egy katasztrofális minőségű hangkeltő eszköz bádoghangján recsegve. A por, a tülekedés és a jó üzlet reményében felhevült háziasszonyok csillogó szempárjai tökéletes hátteret adtak az ilyen intézmények működéséhez. De nézzük meg először, hogy mit is takart a lengyel piac kifejezés!
A hivatalos meghatározás szerint a KGST-piac mint kereskedelmi intézmény a fogyasztási cikkek - ruházati, divatcikkek, háztartási kellékek, hobbiáruk és műszaki cikkek - értékesítésének a bolti hálózat mellett kiépült alternatív formája. Az eladó kereskedő, s nem őstermelő háztartástag vagy kézműves. A pultok (vagy gyakrabban a pokrócok, lepedők) mögött álló emberek tehát csak közvetítettek, ők főállású és nehézsúlyú vásározók voltak, akik így-úgy beszerzett árukat utaztattak országról-országra, hogy busás haszonnal adjanak túl rajtuk.
A piacot kezdetben a vásárhelyeken többségben levő álturista vándorkereskedők „őshazájáról" nevezték el: többnyire lengyel piacnak hívták, annak ellenére, hogy idővel megjelentek az oroszok és románok is eladóként. A használt és új tömegcikkek felvonultatták a KGST országok termékeinek színe-javát. Általában hozzákapcsolódtak az eredetileg őstermelői zöldségpiacok területeihez, de helyet kaphattak a kézművesek, kisiparosok vásárain, a régiségpiacokon is.
Fotó: Fortepan/ Erdei Katalin
A lengyel piacok a 80-as évek végén jelentek meg Magyarországon, Budapesten Józsefvároson kívül több helyen találkozhattunk vele, és vidéken is népszerű volt, szinte minden nagyobb városban fellelhettük hétvégén a lengyeleket és románokat. Minden piac sajátos jellegzetességekkel bírt: a pécsi vásáron például eredetileg használt holmikat árultak, majd a 80-as évek közepétől az antikvitás mellett megjelentek a népművészeti tárgyak, állatok, különleges árucikkek, a délvidék (a volt Jugoszlávia) teljes árukínálata (Napoleon konyak, rizses csoki, kapadohány és társai). A szegedi lengyel piacon pedig neve ellenére a batyuzó románok (olykor erdélyi magyarok) voltak a legtöbben, akik ruhát, cipőt, ágyneműt, függönyt, agyzsibbasztó szobai üveghalat és olykor élelmiszert hoztak magukkal. Majd a megkeresett pénzen használt Daciákat vásároltak a magyaroktól. Budapesten kereskedtek először a kínaiak, és itt jelentek meg elsőként a török árusok is, akiktől jó áron lehetett bőrdzsekit vásárolni (Nyem kecskebőr, látod?).
Jöhet még pár jó sztori? Merüljön velünk a Balaton felszíne alá és lássuk, hogy mit rejt a mély! A Tó-retró könyvtár köteteivel mindig garantált a szórakozás. Részletek itt
Átlagosan évente a hazai négy legnagyobb piacot, azaz a kecskemétit 190 ezer, a pécsit 336 ezer, a szegedit 277 ezer látogató kereste fel, s nem meglepő, hogy ez a szám Budapesten 2,7 millió volt, azaz minden városlakóra jutott, több mint egy látogatás minden esztendőben. Noha - ahogyan fentebb már említettük - az árufelhozatal vegyes képet mutatott, azért jó néhány áruféleség szorosan kötődik ezekhez a piacokhoz.
A már említett lagzis muzsikákat (Van nekem egy csíkos gatyám, Csipkés kombiné, stb.) a dobhártya szaggató „kóstolás” után azonnal meg is lehetett vásárolni, akár műsoros magnókazettán is. Ezek adták a hivatalok számára kiállított árukészlet derékhadát, ám a kazetta kereskedők igazi forgalma a pult alatt zajlott. Ha nincsenek ezek a piacok, akkor soha nem ismerkedünk meg az egyetlen kappanhangon alábeszélt, raszteresre másolt nyugati filmes videókazetták és csak a számok felét tartalmazó „műsoros” nyugati magnókazetták csodájával. A román kézműves termékek (faragott és kerámia edények, konyhai eszközök) jól megfértek az igazi és mű bárányszőrökkel, a fali órákkal (főleg a karóra formájúval), a tetris játékkal majd később a tamagocsikkal. Minden férfi vágyálma a szovjet búvárszivattyú és villanyborotva, valamint az elpusztíthatatlan barkácsgépek szintén itt cseréltek gazdát, ahogyan a Vörös Moszkva kölni is. A rendszerváltás környékén pedig mind gyakrabban kerültek elő a vitatott vagy egyenesen tiltott termékek, a fegyverek, petárdák, riasztópisztolyok és sprayk is.
Ha már lengyel piac, akkor egy sztori erejéig emlékezzünk meg az autó és főleg a Polszki alkatrészekről! Ezek fő beszerzési forrása ugyanis éppen a lengyel sötétszürke gazdaságból érkező, vásározó hipervándorok pokrócmarketje volt. Annak megválaszolásához, hogy miért vonzotta patkómágnesként a hazai autós közösség tagjait a lengyel piac, tudnunk kell, hogy miként nézett ki az akkori hivatalos alkatrészutánpótlás. Bár a KGST gyártók mindegyike legendás volt az alkatrészutánpótlás szabotálásáról, a Polszki Fiat még közülük is kiemelkedett. Volt olyan esztendő a nyolcvanas években, amikor összesen 54 db (!) alkatrész érkezett az országba észak felől, de az legalább a karosszéria elemtől a gyújtáselosztóig nyújtózó spektrumot teljes egészében lefedve. Ezek után nem csoda, hogy a hivatalos szervizek beszerzői a lengyel piacokra jártak utánpótlásért, ahol viszonylag elfogadható áron szerezhettek be például vezérműtengelyt, vezérműláncot, szelepeket, szelephimbákat és még jó néhány kurrens alkatrészt. Lehetséges, hogy éppen e másodpiac következtében kongtak az ürességtől a hivatalos alkatrésszállító konténerek...
