Virsli formájú hajszárító és oldalra fújó ventilátor. Az NDK mérnökeinek kreativitása nem ismert határokat, de hazai társaik is igyekeztek felvenni a versenyt.

AKA LD 11 

A balatoni nyár – a táskarádión és a TV-n kívül – két legfontosabb elektronikai cikke kétségkívül a hajszárító és a ventillátor volt, és ez így van ma is. Az igazi különbség napjaink és a 70-es, 80-as évek készülékei között, hogy ma lényegesen egysíkúbb ezeknek az eszközöknek a megjelenése. Ma a hajszárítót sötétben, tíz méterről is felismerjük a formája alapján, és egy ventilátort is inkább csak a márkajelzés vagy a teljesítmény alapján tudunk megkülönböztetni a másiktól. Hol van már az előző rendszer – gyakran szörnyszülötteket életre hívó – kísérletező szelleme!

            Ha egy mai fiatal beszabadulna egy kádár-kori fürdőszobába, valószínűleg nem kapná ki a szekrényből elsőre a Balaton habjaitól csatakos haj szárításához szükséges eszközt. Bár a magyar formatervezők is maradandót alkottak, az NDK-s kollégák köröket vertek rájuk az ötletek sokszínűségében. Elég, ha csak az AKA Elektrik által alkotott LD családra gondolunk, melynek nem volt fogantyúja. Ez a mai fogalmak szerint talán leginkább botmixerre emlékeztető hajszárító szerepelt a Pogány Madonna című film fürdőkádas, makett vitorlásos jelenetében is. Sajnos arra ma már nem találni magyarázatot, hogy a szocializmus kelet-német építői miért ítélték feleslegesnek a hajszárítóknál mondhatni állandó fogantyút, de az biztos, hogy ezek a készülékek megbízhatóak, és méretükhöz képest meglehetősen erősek is voltak. Egy 1986-os, magyar tesztben bizony az LD hajszárítók könnyedén maguk mögé utasították a hazai elektronikai gyárak büszkeségeit.

A komplex megmérettetésben olyan dolgokat vizsgáltak, mint a súly/teljesítmény arány, a fokozatok száma vagy a kiegészítő felszerelések. Ez utóbbiban annak ellenére is taroltak az LD-k, hogy a rengeteg variáns közül az egyszerűbbekhez csupán csőszűkítő járt, és csak a LUX verziók kaptak például főnöző előtétet. Bár formában már eltért a többi családtagtól, az LD 64 (a végén fekete, a test narancs, citrom vagy piros színű), olyan extrákkal rendelkezett, mint asztali állvány vagy éppen felcsatolható fogantyú.

Ez utóbbival egyébként ez a modell már megközelítette azt a kinézetet, melyet ma hajszárítóként azonosítunk. Egy ilyen készülék akkoriban (elegáns műbőr dobozban) 450 forintért kellette magát, míg a virsliforma LD-7 230 vagy akcióban 170 forint volt a Keravill és a Centrum polcain. De mivel próbált a hazai ipar tromfolni? Hát például a H-2 típussal.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor a Ferroelektrika gyártmánya sem sorolható az ipari formatervezés tanítandó műremekei közé. Vaskos teste és a végén összeszűkülő csőr nem igazán hozta a klasszikus hajszárító arányokat. Ráadásul ehhez a készülékhez nem is járt csőszűkítő, mert a kilépőnyílás így is éppen elég apró volt. Kell, nem kell, nem kap mást!

A H-2 hajszárítók azonban így is szép karriert futottak be, ami talán a megfelelő árazásnak köszönhető. A 293 forintos (akcióban 234) vételár éppen az LD család közepére célzott. Sokan szárították ilyennel a hajukat a balatoni éjszakában, hogy később a ventillátor zúgása mellett álomba szenderüljenek. Apropó ventillátor!

Az asztali légfúvók mezőnyében a formatervezés díjáért már sokkal izgalmasabb példányok feszültek egymásnak. Ezen a téren koránt sem volt olyan lefutott a harc, mint a hajszárítóknál! Az NDK kreativitás túlereje ellen, itt az IMI vagyis az Ipari Műszergyár Iklad próbálta állni a sarat. Mindjárt adtak is a fiatalkorunknak két eltéveszthetetlenül ikonikus készüléket, az AS 347-et és a Margarétát.

Balra az AS 347, jobbra a Margaréta

Ezek közös jellemzői a szemkápráztatóan tojáshéj színű boritás és a fekete, gumi ventilátorlapátok. De míg a Margaréta formája (erősen hunyorítva) valóban virágocskára emlékeztetett, addig a másik típus olyan amerikai focilabda formát kapott, ami örökre a retinánkba égett. Mi volt erre az AKA válasza? Ők ezt is képesek voltak egyedi értelmezéssel űberelni.

Igazából az összehasonlítás igazságtalan, hiszen az IMI vagy a Ferroelektrika egyedül állt szemben egy teljes ország mérnökeivel. Ugyanis olyan vállalat, hogy AKA Elektrik nem létezett. Ez egy – mai divatos szóval – esernyőmárka volt, mely az NDK teljes elektronikai iparát foglalta össze. Létrejöttekor belé olvasztották az összes addigi önálló márkát. De bármilyen kreatívak is voltak, a nevet egyszerűen lenyúlták a már akkor is létező és legszebb napjait élő, Japán AKAI Elektronics-tól. De visszakanyarodva az asztali ventilátor-fronthoz. Az AKA ekkoriban forgalmazta a QL 1 és 2 légmozgatóit.

Persze tőlük megszokott módon ez sem emlékeztetett hagyományos ventilátorra, és sajnos nem is működött úgy. Az egymástól csak színben (a QL 1 teljesen egyszínű volt) eltérő két modell közös jellemzője a radiális felépítés volt. Hagyományos lapátok helyett itt egy henger forgott egy műanyag búra alatt és a levegőt egy szűk résen oldalra fújta ki, nem pedig előre terítette azt. Az elmélet szerint az ilyen eszközök alacsonyabb teljesítmény mellett nagyobb légnyomást tudnak produkálni, ami igaz is lehetett. A készülék ugyanis valóban erősen és meglehetősen halkan fújta ki a levegőt, ám az csak egy keskeny sávban áramlott. Ezzel a QL készülékek egy szoba levegőjének átmozgatására gyakorlatilag alkalmatlannak bizonyult, ami figyelembe véve a 350 forintos vételárat, nem túl jó ajánlólevél. Ráadásul a lapáthenger tisztítása is embert próbáló feladat volt.   

Ha szeretnétek emlékezni arra, hogy milyen frizurák készültek a fenti hajszárítókkal, akkor nézzétek meg a rövid videónkat a Tó-retró Facebook oldalán. Ott a legendás TV bemondónőkön mutatjuk be a kor divatját.