Az ország első ilyen játéka volt a névadó, bár a második talán híresebb lett. Emlékszik még valaki a „gilisztázásra”?

Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

A piramisjátékok lényegét ma már senkinek sem kell elmagyarázni, hiszen szinte mindenki tisztában van vele. Ezek olyan csalások, ahol minden játékosnak újabb (általában legalább két) balekot kell maga alá szerveznie (rávenni a belépésre és a belépő befizetésére), majd a piramis csúcsán állók, az új belépők által összedobott pénzből busás haszonnal lépnek ki az egész hálózatból (persze annak ellenére, hogy ez a rövid leírás szinte senkinek sem újdonság már, azért minden újabb piramis talál magának jó pár balekot). Az említett láncolatot lerajzolva pedig máris jól látható a névben szereplő piramis. Azonban van ezeknek a csalásoknak egy másik közkeletű elnevezése, mely közel sem ennyire egyértelműen kifejező, mégis szinte szinonimaként használja mindenki. Vajon honnan származik hát a „pilótajáték” elnevezés?

            1988 elejét írunk. A kommunista rendszer az utolsókat rúgja, és a gazdaság katasztrofális állapotban van. Az emberek igen borúsan látják a világot, hiszen a bérek – az infláció és az emelések folytán – mind kevésbé tartanak lépést az árakkal és a megélhetés költségeivel. Ekkor robban be a köztudatba a pénzszerzés új, gyors és akkor még teljesen legális módja, a baráti társaságokban elharapózó pilótajáték. Bár a korabeli lapok már 1980-ban megírták az Amerikában terjedő piramisjátékok elvét, nálunk ez ekkor még nem épült be a köztudatba, így szinte szűz terepen indulhatott az első magyar klón.

            A pilótajáték ugyanis betonkemény piramis volt. Nevét onnan kapta, hogy a nyolcasával szerveződő csoportok egy elképzelt repülőgépet alkottak. A csúcson állt (ült) a pilóta, akinek két másodpilótája, két stewardese és két utasa volt. A nyolc ember összedobott 15-15 ezer forintot (másfél havi átlagbér) és a pilóta már repülhetett is el 120 ezerrel. Ekkor a két másodpilóta előrébb lépett és immáron két repülőben szerveződött a személyzet. Persze mindenki csak akkor léphetett előrébb, ha szervezett maga alá legalább két új embert... Ismerős, ugye? De vajon mi a gond az ilyen játékokkal?

            1988-ban - ahogy említettük – még nem voltak illegálisak ezek a csoportok, semmilyen szempontból.  Mivel a láncoltban (ekkor még úgy gondolták, hogy) semmilyen szerepe sem volt a szerencsének, így nem minősült tiltott szerencsejátéknak. Csalásnak sem nevezhették, hiszen senki nem csapott be senkit. Aki elérte a pilótaszintet és összegyűlt alatta a 120 ezer forint, az megkapta a pénzét és „repülhetett”.   A tapasztalat azonban csakhamar bebizonyította, hogy nem ennyire egyszerű ez az eset.

            Dr. Rudas Tamás matematikus, az ELTE adjunktusa már 1988. februárjában felhívta a figyelmet rá, hogy bizony ez – matematikai szempontból – mégis csak szerencsejáték. Azért van ez így, mert senki sem tudja, hogy mikor lesz vége, ráadásul azt sem, hogy a lánc kitart-e addig vagy megszakad. Mivel a lánc megszakadása törvényszerűen bekövetkezik (nem sikerül több új tagot beszervezni), minél később lép be valaki annál kisebb – matematikai – esélye van a nyereségnek. Mivel kevés ember gazdagodik meg mások hiszékenységén, és őket becsapva (hozamot ígérnek, pedig ezt senki sem tudja garantálni), így végül a csalás is bizonyítható.

            Persze ezeket sokan a saját bőrükön tapasztalták, mivel a pilótajáték az egész országban elterjedt. Igaz a kezdő tétek hamar zsugorodtak 1-2 ezer forintra (sőt az iskolákban(!) néhány százra) mégis sokan maradtak végül hoppon, és a láz egy időre el is ült 1988 második felében.

Fotó: Fortepan/ Kotnyek Antal

Persze a könnyű pénz továbbra is csábító maradt, így jóval szofisztikáltabb formában hamarosan újra feltűnt a piramis. 1989-ben megismerkedhettünk a „gilisztázással”...

            Bár a giliszták által történő humusztermelés önmagában nem tűnt csalásnak, valójában ugyan olyan piramis volt, mint bármely másik variáció. Ebben az esetben szakcsoportok szervezték be a leendő humusztermelő gazdákat, hogy azok sok-sok valutát termeljenek – a humuszeladásból – az országnak. Az új belépő – bocsánat, gazda – megvette a pár ezer gilisztáját (darabonként általában 1 forintért), amiről a szakcsoport igazolást adott neki. Ezzel a papírossal az újdonsült farmer besétált az OTP-be, ahol mezőgazdasági kölcsön fejében azonnal visszakapta a befektetését, a havi részleteket pedig a haszon fedezte. Ez így teljesen korrektül hangzik. Csakhogy az emberek hamar akartak pénzt szerezni.

            Hamar rájöttek, hogy a fárasztó és munkaigényes humusztermelés helyett sokkal egyszerűbb, ha az egész alapjául szolgáló tárgyprizmát két hónapig kell csak öntözni, hogy a giliszták szaporodjanak benne. Ezzel két hónap után a prizmát meg lehetett felezni és az egyik részét a következő farmernek eladni. Ettől fogva már nem nehéz kitalálni az ügy kimenetelét. Az emberek – a rövid lejáratú hitel fogságában – humusztermelés helyett -  gilisztatenyésztést végeztek, és addig működött a lánc, amíg akadtak új belépők. Igazán szofisztikált módszer, de ez is csak egy piramis. Persze azóta is évente tűnnek fel újabb variációk, melyeket a köznyelv már örökre pilótajátékként fog emlegetni...

További érdekes sztorikért, nettó-retró életérzésért látogassa meg facebook oldalunkat!