Víz és villany nélküli lakótelep, fűtés nélküli áruház és semmiben végződő elektromos kábelek. Építőipar a Kádár-korban.

Fotó: Fortepan/ Kurutz Márton

A minőségi kivitelezés és a precizitás soha nem szerepelt a kommunizmus számtalan – vélt vagy valós – vívmánya között. Abban a korszakban folyamatos beszédtémát jelentett a rengeteg, gyakran teljesen érthetetlen selejt, mely az egyébként is harmatgyenge termelékenységgel karöltve állandósította az áruhiányt. A legendás „megbízhatóság” pedig a leglátványosabban talán az építőipart érintette, hiszen ott a nemtörődömség okozta hibáknak az így-úgy elkészült épületek azonnal óriási szobrot is állítottak. Ebben a témában már mi is írtunk korábban egy cikket, ám a kádár-kori ipar kifogyhatatlan példagyűjteménye egy második anyaghoz is megfelelő alapot szolgáltatott.

            Azok közül, akik ezt a bejegyzést olvassák, sokan emlékezhetnek még a Lenin krt. 41 alatti Keravill (elektronikai) üzletre. A boltot 1960 áprilisában komoly csinnadrattával nyitotta meg az üzletlánc, és csak ősz elején kellett újra bezárni, egy átalakítás miatt. Ekkorra vált égetővé ugyanis az eredetileg kifelejtett fűtés/szellőzés hiánya. Persze akkoriban ez a feledékenység gyakran előjött a híradásokban, hiszen egy év leforgása alatt sikerült kifelejteni a Beloiannisz-gyár új konyhájából a lefolyó- csatornát, valamint a Veszprémi Autóközlekedési Vállalat javítóműhelyének elszívó berendezését is. Ugyanakkor ezek az ipari építkezések közel sem tudtak annyi elképesztő hibát produkálni, mint a lakótelepek összetett munkálatai. A hatvanas évek elején már ezek is aranykorukat élték!

            Sárospatakon a helyi iskola és óvoda dolgozóinak köszönetképpen építették fel az ún. pedagógus házakat, melyek minden szükséges eszközzel felszerelve, lakhatásra készen kerültek az érintettek birtokába. Többnyire... Több lakásból ugyanis kimaradtak a beépített szekrények, cserépkályhák (nem volt központi fűtés a házakban), de ennél sokkal dühítőbb lehetett, hogy a költözés után egy évvel(!) még sem villany, sem vezetékes víz nem állt rendelkezésre, mivel a villanyórákat és a házi vízművet is elfelejtették beépíteni.

Fotó: Fortepan/ Kotnyek Antal

De itt legalább a gyerekeket nem érintette hiba, nem úgy, mint a budapesti József Attila lakótelepen, ahol a frissiben átadott iskolában és óvodában ugyan építettek tálalókonyhát, de az ételek elkészítését lehetővé tévő, központi konyha valahogy kimaradt a szórásból...

            Persze az is gyakran megesett a hatvanas években, hogy valamilyen hajmeresztő figyelmetlenség miatt a beépített berendezések működtetése vált lehetetlenné. Példaként rögtön megemlíthetjük a Duclos Bányagépgyár új nagycsarnokát, ahol a fűtőberendezés tökéletesen működhetett volna, ha a gőzellátást biztosító gépeket nem hagyják le a tervrajzokról. De egy képzeletbeli „kendács” toplistára a mosonmagyaróvári timföldgyár kalcinálókemencéje is felkerülne, hiszen annak – akkoriban ultramodernnek számító – vezérlőpultját sikerült úgy elhelyezni, hogy a kezelőszemélyzet komoly égési sérüléseknek kitéve tudta csak elérni.

            Más módon vonul be kollektív emlékezetbe a Győr- Sopron megyei Terményforgalmi és Malomipari Vállalat óriási, száz vagon űrtartalmú gabonasilójának esete. Ennek megtervezésére az IPARTERV kapott megbízást, akik az országban több helyen tökéletesen bevált típustervet aktualizálták a helyszínhez. Nem kerülte el a figyelmüket, hogy az épület bejáratát és így az irodákat itt a jobb oldalra kell helyezni, lévén ott a malom. Az elektromos hálózat esetében azonban erre már nem fordítottak figyelmet, így az irodákhoz és a vezérléshez szükséges áramot szállító kábelek a hatalmas épület túloldalán végződtek, a semmiben. Ehhez képest már nem is tűnik olyan nagy gondnak, hogy az egész építményt szét kellett vésni az átadás előtt, mert kifelejtették a silót a malommal összekötő szállítószalag kiépítését.

            Egy összetett építkezés esetében az is előfordul, hogy a sok részlet figyelembe vétele eltereli a fókuszt az alapvető funkcióról, ahogy ez a tiszabői klubkönyvtár esetében történt. Itt egy tehetséges párttitkár vette kezébe e tervezés folyamatát, és tető alá hozott egy olyan klubhelyiséget, hogy azután még Miamiban is megnyalták volna minden ujjukat. Volt itt szakköröknek helyet adó, egybenyitható helyiségek, fedett előcsarnok büfével, öltöző a kazángépészeknek(!), Tiszára nyíló terasz (szintén büfével) és kerti medence is, emellett a kultúrát a hatalmas, komoly technikával felszerelt színpad biztosította. Egyetlen dolog maradt ki: a könyvtár. Persze egy olyan kaliberű embert, aki ilyen klubbot meg tud tervezni, nem könnyű zavarba hozni, így röptében feltalálta az „olvasószínpadot”, ami a fentebb említett színpadra helyezett székeket és a kiskocsin idetolt könyveket jelentette, ha éppen nem rockkoncert számára volt szükséges a hely. Mivel az állam a szükséges pénz mellett könyveket is adott a településnek, így azokat egy alig húsz négyzetméteres raktárba helyezték el. A klubkönyvtár épületében így a könyvtár végül kisebb lett, mint a Tiszára néző terasz...

További érdekességekért, nettó-retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!