Az egyik sziget története időutazós filmbe, a másik katasztrófa moziba, a harmadiké a legrosszabb horrorba illik.
Pyramiden ma, még mindig Lenin szoborral...
A szigetek – jellegüknél fogva – kiválóan alkalmasak arra, hogy a veszélyes, titkos vagy csak egyszerűen elszigetelni vágyott dolgokat elzárják. A távoltartás itt szólhat a külvilág, egy veszélyeztetett csoport vagy egyszerűen a közösség többi tagjára. A diktatúrák és különösen a hidegháborúban érintett Szovjetunió kedvelte is a szigetek magányát és a legkülönbözőbb módokon éltek is annak lehetőségével. A mai cikkünkben 3 igen különleges, rejtélyes szovjet szigetet titkaival ismerkedünk meg részletesebben. A sorrendet ez esetben nem időrendben, hanem az ott folyó események veszélyessége, brutalitása alapján állítottam fel.
Ennek megfelelően az első sziget – azon felül, hogy harcászati szempontból kiemelten fontos helyen található – inkább idilli bányászközösségre, semmint veszéllyel fenyegető harcálláspontra hasonlít. A Svalbard (régebben Spitzbergák) szigetcsoportról beszélünk, mely egészen a 20. század elejéig a senki földjének számított. Ekkor azonban megnőtt az igény a szénre, mely a névadó és egyben legnagyobb Svalbard szigeten nagy mennyiségben rendelkezésre áll. 1920-ban néhány ország köztük Norvégia, az Egyesült Államok és Nagy -Britannia - megalkotta a Svalbardi Egyezmény, mely – korlátozásokkal – Norvég területnek ismerte el a Norvégia és az Északi-sark között fekvő szigetcsoportot. Az egyezmény értelmében ezen a területen minden aláíró folytathat gazdasági tevékenységet, így nem csoda, hogy az 1924-es életbelépése idejéig összesen 40 ország (közöttük a Szovjetunió is) ratifikálta azt.
A lehetőséget végül Norvégia és a Szovjetunió vette a legkomolyabban. 1926 -ban Norvégia megalapította Longyearbyent, amely ma Svalbard legnépesebb városa, mintegy 2000 lakosával. 1936-ban a szovjetek megszerezték a piramideni (a völgyi település fölött fenyegető piramis alakú hegyről elnevezett) és mintegy 60 mérföldre délre lévő Barentsburg szénmezőinek használati jogát. A Trust Arktikugol , egy 1931-ben alapított állami szénvállalat vállalta a felelősséget ezekért a műveletekért, és átvette a Pyramiden és a Barentsburg tulajdonát is. A két város közül végül Pyramident fejlesztették magasabb szintre, melyben kórházat, a Kultúrpalota nevű rekreációs központot és egy nagy kávézót építettek, fénykorában pedig 1000 munkás (és családjuk) otthona volt.
Noha az itt található bányák soha nem működtek nyereségesen, ez a szovjeteket egy pillanatig sem érdekelte. Ők valójában jégmentes tengeri kikötőt és a Barents tenger ellenőrzésének lehetőségét, valamint egy, a nyugati országokhoz közeli bázist akartak vásárolni. Az itt dolgozó szemtanúk állítása szerint ennek megfelelően a bányák környékén nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel. A két szovjet település sorsát végül a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása pecsételte meg, hiszen ezek után – piaci alapon – már nem érte meg fenntartani őket. A legszovjetebb norvég városok ma szinte érintetlenül őrzik eredeti formájukat és a talpalatnyi Szovjetunió rengeteg látogatót csal ide minden évben. Akárcsak egy másik, jóval sötétebb múltú és mára eltűnt sziget, melynek felfedezésére szintén sokan indulnak el évente.
Az Újjászületés – magyaros átiratban Vozrozsdenyije – sziget partjait egykor az Aral-tó mosta. A 75 négyzetkilométeres földdarab sokáig üresen állt, egészen addig, míg fel nem építették itt Aralszk „városát”. A szovjet biológiai fegyverkezés az 1930- as évek elején kezdődött. Az első titkos kutató laboratóriumot Tabolszk-ban alapították, Szibériában. A kutatások az ötvenes évekre – a biológiai fegyverként bevethető kórokozók fejlesztése mellett – a kijuttatás módozatainak összevetésére irányultak. Ennek megfelelően 1954-ben hozták létre a már említett Aralszkot, mely tulajdonképpen egy kísérleti lőtér. Itt a szovjet kutatók az összes alkalmazási módot (légi bombák, rakéta robbanófejek, spray tartályok) kipróbálták.
Aralszki életkép Gaz hatvanhatossal...
1972-ben a Szovjetunió aláírta és ratifikálta a Biológiai és Toxinfegyver Egyezményt, ennek ellenére a szovjet vezetés még húsz éven át folytatta az offenzív biológiai programját. Az „eredmények” pedig látványosak voltak. 1976-ban igen jelentős halpusztulás történt a tóban, majd 1988-ban fél millió antilop pusztult ki a Turgay sztyeppén. 1989-ben egész birkanyájak hullottak el a környéken pestis miatt és az őrület folytatódott volna, ha a tó kiszáradása folytán a sziget nem kapcsolódott volna össze a szárazfölddel. Ma a környék egybefüggő homoksivatag, melyből szinte érintetlenül emelkednek ki Aralszk halált hozó épületei. Bár a lépfene baktériumok hosszú évekig is életképesek maradnak a földben, a lőtér ma a katasztrófaturisták egyik kedvelt célpontja. Ennél is sötétebb azonban a harmadik sziget, Nazino múltja.
1933 februárjában Genrikh Yagoda , a titkosrendőrség vezetője és Matvei Berman , a GULAG munkatáborrendszer vezetője saját maga által leírt "grandiózus tervet" javasoltak Joszif Sztálinnak , a Szovjetunió főtitkárának. Ebben azt fejtegették, hogy a nemkívánatos elemek deportálásával olyan földműves kolóniákat lehetne létrehozni, melyek saját túlélésük érdekében művelhetővé alakítanának eddig vad tarületeket. Az első ilyen kísérleti kolónia számára Nazino szigetet jelölték ki, mely Nyugat-Szibériában található 540 km északnyugatra Tomszktól, a semmi közepén. A szigetre 1933 májusában 3 hét alatt 6 ezer embert szállítottak, mindenféle felszerelés nélkül, alig néhány zsák liszt kíséretében. Bár Nozinót kívülről ellenőrizték, a szökéseket nem vették túl komolyan. Senki sem élt volna túl több száz kilométernyi gyaloglást a szibériai időjárásban...
A pokol szigete, Nazino egy korabeli képen
A terv azonban erősen hibázott. A deportáltak között ugyanis többségben voltak a városi bűnözők és lázadó értelmiségiek, akiknek fogalma sem volt a földművelésről és az életben maradásról a vadonban. A lisztet szinte azonnal folyóvízzel keverve megitták, ami azonnal vérhastünetekhez vezetett. Az kolóniában a legkülönbözőbb betegségek jelentek meg és az ételhiány a nagyszámú halálozással együtt kannibalizmushoz vezetett. Mire a szovjet hatóságok június elején megelégelték a szörnyű kísérletet, a 6 ezer emberből 4000 ezren haltak meg vagy tűntek el (ide sorolták a szökésben meghaltakat is, akiket senki sem keresett meg). A nozinoi tragédiáról a szovjet sajtó 1933-tól egészen 1988-ig, a glasttonszty korszak kezdetéig hallgatott, míg egy vizsgálat fel nem derítette az itt történt szörnyűségeket.
További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!
