Ha a korabeli elveket nézzük, akkor nem is kicsik, csak nem értünk meg a használatukra. Például szeretünk otthon enni.
Fotó: Fortepan/ Horváth Péter
Aki soha nem élt panellakásban, annak egészen megdöbbentő élmény lehet először egy ilyen egység főzőfülkéjét megpillantani. Bár többnyire a szobák sem eltúlzott méretűek, a főzésre szolgáló tér a házgyári lakásokban - többnyire – valóban egészen aprócska. A miérteket keresve a legtöbben valószínűleg a spórolást említenék az első helyen, és nem is gondolkodnának teljesen rosszul. A panellakásokon belül ugyanis a konyha és a fürdőszoba kialakítása kerül a legtöbbe, hiszen a lakásban kizárólag ezekben a helyiségekben volt alaptartozék a csatornázás, és itt fordult elő legnagyobb mennyiségben a beépített bútorzat is. Míg a szobák többnyire négy tapétázott fallal és padlószőnyeggel kerültek átadásra, addig a főzőfülkében asztal, kamraszekrény és valamilyen konyhabútor is helyet kapott.
A panelházak építésénél több szempontot is figyelembe kellett venni. Volt egy házgyári érdek, amely szerint csak bizonyos típusú házak és lakások a kifizetődőek és volt egy tanácsi költségvetés is. Ennek megfelelően a fő szempont az volt, hogy mire futja és hogyan lehet a legtöbb lakásra várót kielégíteni. Ez a légkör nem igazán használt a későbbi lakók igényei keresésének. Ennek ellenére a konyhák nem kizárólag a spórolás okán lettek ilyen aprók. A II. világháború után uralkodó nézetnek számított, hogy egy lakó számára 16 négyzetméter az a szint, ahol kényelmes életet tud élni, és semmilyen hiányt sem szenved a tér tekintetében. Ennél kisebb területek esetében 14 négyzetméter már kritikus, 8 pedig patologikus szintnek számít vagyis abban az esetben a mentális egészség súlyosan károsodhat. A hazai panelházak esetében egy négyfős családnak szánták a legnagyobb számban épült 52-54 négyzetméteres lakásokat, így szükség volt egy kis trükközésre, hogy kijöjjön a számtan.
A fürdőszobák és konyhák alapterületének megnyirbálása nem magyar ötlet. Ezt már korábban kitalálták a Szovjetunióban, ahonnan a panelépítészet elveinek túlnyomó részét átvettük. Abból indultak ki, hogy a lakásban folytatott két leginkább idő- és helyigényes tevékenység a mosás és a főzés. Ha ezeket nem a lakóingatlanban végzik el, akkor rengeteg idő és – ami talán még fontosabb – hely szabadul fel. Ennek megoldására találták ki a közösségi mosodákat és a lakótelepi éttermeket. Előbbi még kísérleti szinten sem jelent meg a magyar lakótelepeken (inkább csak amerikai mintára napjainkban), ám az utóbbit nálunk is komolyan vették. A tervezők úgy gondolták, hogy a városias élet együtt jár azzal, hogy az emberek (a szinte mindenhol létező) üzemi konyhákon oldják meg a melegétkezést. A lakótelepi konyhák inkább olyan közösségi helyek lettek volna, mint a szállodák étterem-klubszobái, ahol hétvégenként találkozhattak, étkezhettek volna az emberek. Úgy gondolták, hogy a hetvenes években már senki sem főz otthon. Probléma megoldva? Hát nem igazán!
Mire a magyar panelházak nagy többség épülni kezdett, vagyis 1970 környékére, a lakótelepi étterem és a modern, otthoni főzéstől mentes élet elve már meg is bukott. Ezt ebben az évben a Belkereskedelmi Minisztérium vendéglátó főosztálya ismerte be nyilvánosan. Szerintük a lakosság változatlanul otthon szeretett étkezni, este és hétvégén pedig a lakásában televíziózott. Kialakult egy sajátos lakótelepi életforma, amelybe az étteremnek ez a formája nem illett bele. Sem a városias életmód, sem a szolgáltatások fejlődése nem szorította annyira háttérbe a családi életben az otthoni étkezést, mint ahogy remélték. Amint hamarosan kiderült a minisztérium ebben a tekintetben szinte teljesen tisztán látott, bár a lakótelepi éttermek bukását nem egy speciális életmód, hanem nagyon is a konzervatív szokások okozták.
Egy fiatal belsőépítésznek, Preisich Anikónak jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni az embereket is a panelházakkal kapcsolatos igényeikről, ha már az ország lakosságának kétharmadát ilyen lakásokban akarják elhelyezni. A kutatást 1970 végén készítették el (449 lakó megkérdezésével) és a következő februárban publikálták. A családok életmódját vizsgálva megállapították, hogy 82 százalékuk naponta meleg ételt főzött. A konyhák méretezése miatt azonban a felénél kevesebb család étkezett a konyhában, holott 36 százalékuk a konyhában szeretett volna étkezni.
Még Eszményi Viktória énekesnő konyhája sem volt nagyobb...
Fotó: Fortepan/ Szalay Béla
A családok 83 százaléka vágyott étkezőkonyhára, 10 százaléka csak külön étkezőfülkére — de a konyha mellett— és 4 százaléka ebédlőre (csupán a maradék 3 százalék volt elégedett a konyha adottságaival!). A kutatás arra a következtetésre jutott, hogy az emberek véleménye szerint a konyha általában a lakások leginkább használt helyisége. A háziasszony idejének túlnyomó részét Itt tölti, minden családtag naponta többször is megfordul a konyhában. Sok lakásban — ahol erre hely és lehetőség van — itt oldják meg az étkezést is. Gyakran, anyjuk közelében, itt tartózkodnak a gyermekek, sőt közeli barátokkal is szívesen beszélgetünk konyhai munkánk mellett.
Jól látható, hogy a valós igények ebben az esetben köszönő viszonyban sem voltak a kormányzat elképzeléseivel és a modern életmódot melegítőkonyhával párosító elképzelések teljesen életidegenekké váltak. Az emberek döntő többsége (talán a fiatal párokat és a magányosokat kivéve) vágyott a vasárnapi ebédekre, amikor összegyűlhetett (volna) a teljes család. Természetesen a panellakásokat járva jól látható, hogy ennek a felismerésnek a világon semmilyen foganatja sem lett a továbbiakban. Az akkori és a mai panellakóknak pedig hozzá kellett szoknia a gondolathoz, hogy nem a lakás alkalmazkodik az ő igényeihez, hanem nekik kell módosítani szokásaikat a lehetőségekhez...
Amennyiben érdekli a panelépítészet és a Balatoni szállodák születése, többet tudhat meg Tó-retró blog szerzőjének első könyvéből. A "Hotelek futószalagon" ezeket a témákat járja körbe. További részletek és megrendelés itt.
