A hiánygazdaság, az állami propaganda és a dolgozó háziasszonyok is kellettek ahhoz, hogy konzervet egyen a magyar.
Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor
A Kádár-kor gasztronómiáját a konzervek, a befőttek és a mirelit ételek sokasága határozta meg. Amennyire ma divatos friss alapanyagokból főzni, pont annyira volt menő egykoron konzervet enni. De vajon mi lehetett ennek az oka? Cikkünkben ennek jártunk utána.
A konzervipar felemelkedését a kényszer szülte, vagyis a hiánygazdaság és a szocialista berendezkedés. Mivel Magyarország szinte csak a KGST országokkal állt kereskedelmi kapcsolatban és a nyugati piacokról csak drága valutáért tudott vásárolni, így elképzelhetetlen volt, hogy a boltok polcai import friss élelmiszerektől roskadozzanak. Banánt és narancsot, déli gyümölcsöt is csak elvétve lehetett pult alól kapni, télen friss paradicsomról és paprikáról pedig nem is álmodozott a magyar háziasszony, mert úgy tudta, hogy olyan nem is létezik. Egyszerűen a meglévő kevés dollárt vagy márkát nem költhette a pártvezetés élelmiszerre, így maradt a hazai és a környező országokból érkező alapanyag, ami igencsak szezonális volt, azonos éghajlati viszonyainkat tekintve. Erre kínált megoldást a mirelit és konzervipar, amely a nyáron megtermelt zöldséget és gyümölcsöt konzerválta. Ehhez jött még hozzá a TSZ-ek működésével együttjáró húshiány, illetve az, hogy a tenyésztett állatok sokkal inkább kerültek a nagy konzervgyárakhoz alapanyagként, mint egyedileg, frissen a hétköznapi emberek asztalára. Az előző rendszer vezetése úgy vélte, hogy a konzervpiac fejlesztése sok szempontból is előnyös: lehetőséget ad a feldolgozóipar fejlesztésére, munkát biztosít, megoldást nyújt a bolti termékhiányra és nem kell valutát költeni távolról érkező friss élelmiszerre. El is kezdődött hát a konzervkészítés felfuttatása.
Míg a háborút követően alig pár tucat ételkonzervet lehetett kapni, addigra ez a szám 1972-re óriásira emelkedett, és 278-féle készítményt kínáltak a boltok, mintegy 1428- féle választékban, méretben és minőségben. S míg az 50-es évek elején alig 80 dkg konzervet fogyasztott a magyar évente, ez 1972-re évi 15—16 kg-ra növekedett. Természetesen ezért a hazai konzervipar szereplőit összefogó Konzervipari Vállalatok Trösztje volt a felelős, amely mindent megtett azért, hogy az előállított konzervmennyiség el is fogyjon a boltokban. Az országban ekkor már 16 konzervgyár ontotta a különböző termékeket, amelyeket szakácsok, cukrászok és vendéglátó-szakemberek kísérleteztek ki a lehető legfinomabb módon. Mindemelett pedig beindult az állami propaganda, amely a konzervfogyasztás előnyeit sulykolta az emberekbe.
Fotó: Fortepan
Ma már szinte nevetségesnek tűnik, de a 70-es években a konzervekben látták például a rohamosan elharapódzó kövérség megoldásának zálogát. Úgy vélték, hogy a magyar emberek túlsúlyáért főként a zsíros, lisztes házikoszt a felelős, és ha mindenki áttérne a gondos tápanyagtáblázatok alapján összeállított konzervekre, akkor minden bizonnyal megindulna a fogyás. A korabeli újságokban sorra jelentek meg a különböző fogyókúrás diéták, amelyeknek közös jellemzője volt, hogy befőtteket, mirelit zöldségeket és konzerv-készételeket ajánlott fogyasztásra. Mindemellett tudományos cikkek tömkelege foglalkozott azzal, hogy a konzervek és a befőttek, mirelit-készítmények mennyivel több vitamint és tápanyagot tartalmaznak, mint friss társaik. Ennek nyomán indult be egyébként a bébiételek készítése is, amit inkább ajánlottak a kicsiknek az akkori védőnők, mint a friss fogásokat.
A másik fő érv a konzervpropagandában a könnyű elkészíthetőség volt. A Dolgozó Nők lapja többször is foglalkozott azzal a problémával, hogy a háziasszonyoknak milyen nagy gondot jelent minden este vacsorát tenni az asztalra, miután igen későn érkeznek haza a munkából. Erre jelenthet megoldást az, ha konzervekből készítenek tápláló fogásokat pár perc alatt. Ezt elősegítve szakácskönyvek sora jelent meg – természetesen valamelyik nagy konzervipari vállalatunk támogatásával – amelyekben konzerveket is felhasználó receptek szerepeltek. „Dr. Porpáczy Aladárné: A választékos konyha” című munkája például külön kitért arra, hogy milyen friss alapanyagot milyen késztermékkel helyettesíthetünk és hogyan kell a mirelit és konzerv-összetevőket felhasználni és feldolgozni. Igen népszerű volt a „A magyaros ételek mirelitből” című könyv is, amely az ismert ízekhez kapcsolta a mélyhűtött alapanyagokat. S bár a 60-es évek végén még a legtöbb konzervipari szakember arról kesergett a sajtóban, hogy a magyarok azt a hölgyet tartják jó háziasszonynak, aki még a tésztát is maga gyúrja, a fokozatosan változó életkörülmények és a propaganda végül megtette a hatását. A 70-es évek közepére már több, mint négyszázféle termékkategóriát állítottunk elő és évi 70 000 vagon konzerv gyártásával a harmadik „konzervnagyhatalommá” váltunk a világon. A mirelit, a befőtt és a konzerv pedig lassan beszivárgott a hétköznapi emberek asztalára is.
Ha szeretne visszaemlékezni a régi ízekre vagy kíváncsi, hogy milyen kreatív recepteket lehetett konzervekből összeállítani, vessen egy pillantást a Tó-retró Kádár-kori receptkártya-gyűjteményére. Hogy a szájában érezze a nosztalgiát!
